Itt állunk, tehetünk-e másként?
Ünnepeljünk-e még együtt a reformáció kezdetének 500. évfordulóján a kormánnyal?
Az egyházi tekintély összekapcsolása a nemzeti érzelmekkel és egy bizonyos párt értékpreferenciáival hazánkban a történelmi felekezetek állammal szemben feltételek nélküli lojalitást tanúsító vezetői által valósul meg. Lojalitásuk oka alapvetően az az anyagi szubvenció, amely nélkül intézményrendszerük életképtelen lenne.
Az a néhány ikonikus kép, például kiállás a menekültekért, vagy a mainstreamtől eltérő álláspont, még csak betyárkodásnak sem tűnik, kötéltáncnak meg bátortalan, a kormányfő mögötti masírozás során.
Ennek a tendenciózus magatartásnak jeles példái a reformáció kezdetének 500. évfordulója alkalmából rendezett eseményeken elhangzó „állami és egyházi nyilatkozatok”, beszédek és megemlékezések, amelyeknek elsődleges célja lassan annyira világos, mint a wittenbergi napfelkelte:
a reformáció ünnepi színfalain áttetsző politikai erőkivetítés a 2018-as választások előtt. Ha ők nyernek, akkor azzal mi is nyerünk?
Nemcsak a vájtfülűek számára tűnik fel, hogy az úgynevezett vallásos nyelvezet biztosítja az egyházak és a politika közötti átjárást. Ám az egyházak és képviselőik vallási szereplőkként éppen akkor tesznek szolgálatot a társadalomnak, ha a „legfőbb üzleti tevékenységükre” koncentrálnak: hirdetik az evangélium felszabadító igazságát. Nem világi birodalmat hoznak létre, hanem szimbólumtőkéjükből merítve Isten országát építik. Jogos a kérdés: milyen következményekkel járna mindez?
Szabad-e a kimondani az igazságot, ha következményeit mások szenvedik el?
Hol a határ? Másként tehetek-e még, ha itt állok?
Az egyház és állam elválasztásának hiánya, vagy az egyház szoros felügyelete szomorú történelmi tapasztalatokat idéz. Nyugati demokráciában felnőtt, de magyarul jól beszélő barátom nem véletlenül mondta a napokban:
„nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját bőrömön fogom érezni, milyen lehetett kereszténynek lenni a kommunizmus alatt”.