Az emberiség modern kori történetében előnyben részesítették a „mémek” (kulturális átadás egységei) elterjedését és átadását, a gének átörökítésével szemben, amelynek jelentős szerepe van a generációk közötti szokások, viselkedésminták, erkölcsi és világnézeti meggyőződések áthagyományozásában.

A korosodás nem tekinthető egyszerűen biológiai folyamatként,

hanem olyan szociokulturális tényezője az emberi életnek, amely által az eljövendő generációk számára nélkülözhetetlen tapasztalatcsere megvalósulhat. Mindezért szükséges megkülönböztetni a korosodás és az öregedés fogalmát.

Milyennek kell lennie egy olyan társadalomnak, amelyben öregségében is ember maradhat az ember? – tette fel a kérdést 1970-ben megjelent, Az öregség című könyvében Simone de Beauvoir. A válasz: „továbbra is emberként kell kezelni”.

Ebben a rövid válaszban benne rejlik az idősekkel való bánásmód megváltozása, amelynek okai testi, szellemi és szociális tulajdonságaik megváltozására vezethetők vissza.

A fenti állítás kapcsán azonban Gunda Schneider-Flume szerint éppen ebben a kijelentésben keresendő az öregséggel szembeni látens hangulatkeltés oka, hiszen az öregség deficitként artikulálódik.

Ezzel szemben az öregedés „kegyelmi idő”, amit a „beteljesülés lehetőségeként” szabad értelmezni.