Miközben Pierre-Simon Laplace Napóleonak a naprendszer működését magyarázta, hirtelen azt a kérdést tette fel a császár, hogy ebben a rendszerben hol van Istennek a helye? A meglepő válasz így hangzott: Uram, számomra az említett hipotézis szükségtelen. A világ Isten nélkül is érthető - etsi Deus non daretur! Ám ez utóbbi állítás nem szükségszerűen istentagadó. Eberhard Jüngel, tübingeni egyetem emeritus professzora számára ez a kijelentés igaz teológiai tétel is lehet, hiszen félreértés az, ha Istent a mi mértékeink és elvárásaink szerint tartanánk szükségszerűnek – a világmagyarázatot kiegészítő és teljessé tevő létezőnek. Világunk és benne az ember önmagában is érdekes! Az ember Isten nélkül is viselkedhet emberi, humánus módon. A keresztények Istene saját magáért érdekes. Az emberi elvárások szerint szükségesnek tartott Isten nem a szabad, nem a minket meglepő és lenyűgöző Isten! Nem a világ titka. A keresztény hit azonban az ilyen Istenről szól. Ez a meglepő Isten a keresztény teológiában a kinyilatkoztató, az önmagát feltáró Isten. Ezért az önmagában is érdekes Isten az ember számár új módon teszi érdekessé magát. Ő a világ titka! Isten létének legbelsőbb lényege az a szeretet, amely önmegvalósítás az önmegtagadás szabad tettében: Isten éppen abban igazán önmaga, hogy emberként adja magát az embereknek. Ez olyan ellentmondásnak tűnhet, amely kizökkent a hétköznapi gondolkodás sekélyes medréből. Isten és az ember, a világ titka és a szükségszerűség gondolata jelzik annak azon ellentét feloldása iránti igényt, amely hitben kaphat választ. Ám ez nem jelenti azt, hogy a testté lett Ige üzenete ne lenne érvényes és meghatározó azok számára is, akik semmiféle világnézeti, vagy vallási elköteleződést sem vállalnak fel tudatosan.

Napjainkban sokan az ítéletalkotás értéksemlegességére törekednek, mégis szüntelen kötöttek maradnak saját kultúrájuk normatív sarokigazságaihoz, amelyek évszázadok során határozták meg az európai kultúra fejlődését.

Polányi Mihály mutatott rá arra, hogy tudományos hipotézisek a verifikációtól (igazolhatóság) függenek, míg a matematikát, a vallást vagy a művészeteket helyesebb, ha validáció (érvényesség) eljárásával fogadjuk el. Képzeletünk művei hasznos, talán még szükséges alkotások is, amelyek olyan jelentésvilágot teremtenek, amely lehetővé teszi számunkra a felelősségvállalást. A felelősséghez azonban mindig értéktudatosságnak kell kapcsolódnia. A kortárs filozófiai és teológiai művek gyakori állítása, hogy a modern élet-világ törvényszékké vált. Az utolsó ítélet újkori megkérdőjelezése sem szüntette meg az emberi egzisztencia „fórum-szituációját”, ahogyan Schiller mondta: a „világtörténelem a világítélet”, amelyben a vádló és a vádlott ugyanaz és önmagukat szüntelen igazolniuk kell. Az evangélikus megigazulás-tan ugyanakkor szembehelyezkedik az általános igazolás, vagy az önigazolás kényszerével, amely a társadalom minden szintjén fellelhető.

Ebben a helyzetben joggal merül fel a kérdés: ki vagyok tulajdonképpen én és egyáltalán van-e jogom az élethez?

Ezt a helyzetet élte át K. Úr Franz Kafka A per című regényében, amely éppen életvilágunk törvényszékké válásának szimbóluma és egzisztenciális mélydimenziója.

Ekképpen a létezéshez való jogunkat egyrészt cselekedeteinken és teljesítményünkön keresztül, másrészt rájuk való tekintettel kell igazolnunk, amit ismét cselekedeteink által próbálunk meg hitelesíteni. Az egyház és a társadalom értékközvetítő kapcsolatának kulcskérdése mégsem strukturális, hanem tartalmi jellegű. […] tartalmilag hiteles és meggyőző hozzájárulás a közös orientálódáshoz. Ebben az értelemben megszívlelendő Jürgen Moltmann, a neves német teológus gondolata, miszerint a keresztény etika feladatát nem a világhoz való alkalmazkodásban, sem az attól való elszigetelődésben, hanem a világ megváltoztatásának útmutatásaként értelmezi. Éppen ezért bír a keresztény etika átalakító erővel. Ehhez azonban az egyénre vonatkozóan három feltételnek kell érvényesülnie, amely közül a második az identitás megváltozásában fejeződik ki: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre” (2Kor 5, 17). Krisztussal való önazonosság az individuum lényegi egysége. Az identitás megváltozásához hozzátartozik a Teremtő ismeretében való gazdagodás, amely az új én felöltözésének a része: „és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt” (Kol 3,10). Az ember Krisztusban újult meg.

Az új identitás feltétele körülményeinek megváltoztatásának. A „változás ethoszával” összekapcsolódik „az új idők pátosza”, mert a reménység etikája a jövőt Krisztus feltámadásának fényében látja!